> Felado : Nagy Peter, Duesseldorf
> E-mail : 
> Temakor: Nigeria (IV.) ( 216 sor )
> Idopont: Fri Apr 29 19:11:08 EDT 1994 OTTHONKA #161
> - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A hatar kozeleben meg eleg nagy suruseggel botlottam
rendorsegi
utlezarasokba. Kesobb megertettem, hogy ez a Nagy Afrikai
Paranoia szerves
resze, es hogy szemlatomast minden orszag minden
hatarovezeteben nagy az
izgalom, kovetkezeskepp mindenkit ellenoriznek. A rendorok
mindannyiszor
nyomatekosan a lelkemre kotottek, hogy sotetedes utan
semmikepp se mozogjak
az utakon, allitolag ilyenkor gyakoriak a rablotamadasok.
Talan emlitenem
sem kell, hogy mar elso nap belerohantam az estebe anelkul,
hogy szallast
talaltam volna. Amikor a leszallo esteben izzadtan es
faradtan vegre
megertettem, hogy mar akkor sem erem el a legkozelebbi
varost, ha
fenysebessegre kapcsolok, megalltam egy nagyobbacska
faluban. Megprobaltam
megszolitani nehany sotetben tenfergot az ut mellett, de
senki sem tudott
angolul. Valaki aztan bizonytalanul integetett a falu
belseje fele, mintha
azt ertette volna ez alatt, hogy menjek csak be, keressem
arra, amit akarok.
Toltam a mely porban a biciklimet keresztul a suru
homalyon, egyre melyebben
tekeregtem be a viskok alkotta sikatorokban. Megprobaltam
embereket
megszolitani, de azok altalaban borzasztoan megijedtek
tolem, volt aki
elfutott, volt, aki csak a fejet razta: de senki nem
beszelt angolul.
Nekem oraknak tunt, amig - tajekozodokepessegemet idokozben
teljesen
elveszitve, hol jobbra, hol balra fordulva - raakadtam
valakire, aki egyre
nyivakolobban hangzo "do you speak english?"-emre egy
hasonlokepp halovany
"yes, I do"-val felelt. Ez az ember aztan hosszan vezetett
a szuk jaratokon
keresztul, mig elertunk egy hazhoz, ahol valaki lakott, aki
aztan mar tudott
annyit angolul, amennyi elegseges volt annak
megtargyalasara, mi is a
problemam. Huh. Ez az ember pedig mopedjere kapott, es
elottem lassan
pofogve elvezetett a "secretery of the local government"-
hez. A fonok,
mint lathatolag mindenki a faluban, muzulman volt. Jokora
hasat maga elott
tolva kijott a haza ele, kezet nyujtott, es megkerdezte,
mit ohajtok. Mivel
a faluban valami szallodahoz hasonlo nem volt, intezkedett,
hogy az
onkormanyzat altal fenntartott vendeghazat azonnal rakjak
rendbe szamomra;
es amig ennek elintezese vegett az elobbi mopedes
fiatalember tavol volt,
nagyon kellemesen elbeszelgettem a fonokkel. Kedves es
higgadt ember volt,
es rovid politikai eszmecserenk soran kiderult, hogy
nemcsak hogy Mo.
letezeserol tud, hanem eleg jol kepben is van az aktualis
europai
valtozasokat illetoen. A vendeghaz lakoszobaja nagyon
szereny berendezesu
volt, de latva az engem odakiserok lelkendezest elvaro
arckifejezeset,
termeszetesen elethu rajongasban tortem ki; gyorsan
megsimogattam a
kisse ugyan rozzant, egeszsegtelenul puha de valoban
meretes franciaagyat,
es sugarzo arccal jelentettem ki, hogy nekem meg otthon
sincs ilyenem, es
ezzel meg csak nem is hazudtam. Tavozasuk utan derult csak
ki, hogy a
kivilagitatlan mosdoban nincs viz, a hasznalaton kivuli WC
pedig *valoban*
hasznalhatatlan allapotban van; de ezek kicsisegek.
Befogadtak, es a
rendelkezesukre allo maximumot adtak nekem onzetlenul.
Megmosdottam az egyik
ivopalackomban levo egy liter vizbol.
Masnap athaladtam egy Talata Mafara nevu helyen, amely
nevnek jelentese,
mint kesobb kiderult: "The market day". Az egesz varoska
egyetlen, jol
megtermett piacbol all. Kerekre tagult szemmel ovakodtam
elore a
tomenytelen arus kozotti keskeny jaratokon, mogottem a
szokasos
hatvan-hetven gyerek. Megallni nem nagyon lehetett, mert
akkor a
gyereksereg elkerulhetetlenul felzarkozott, es egyeb hely
nem leven jol
letaposta a kirakott portekakat. Erre az arusok ertheto
modon kisse
erzekenyen reagaltak, igy hat gyorsan vettem nehany sohasem
latott hejas
gyumolcsot, majd a gyerekek harsany "Bature! Bature!"-
kialtasai kozepette
tovabballtam. "Bature" annyit tesz hausaul,
mint "europai", de altalanos
ertelemben persze minden feherre ezt hasznaljak. Jo, itt
nem volt "cadeau",
itt az orokos "bature" simitotta ki az agytekervenyeimet.
Nem ertem en ezt.
Miert orditjak egesz Afrikaban, ezernyi nyelven a gyerekek
(es nok) azt,
hogy "feher ember", csak mert epp latnak egyet? Jo,
kialtsanak fel, mert
megjott egy feher ember. Kialtsanak ketszer, tizszer. De
legkesobb egy
felora mulva ideje lenne hogy befejezzek, mert meg a vegen
berekednek nekem.
Nem, nem es nem. "Ha meg egy gyerek idejon es azt kialtja
az arcomba hogy
bature, en isten bizony pofan vagom." - fortyogtam
magamban ket falu
kozott. Remenytelen. (Tul gyorsan tudnak futni.)
Sokoto-ban megprobalkoztam egy szallodaval. Tobb mint egy
oran keresztul
kellett vitatkoznom a recepcios holggyel, mert teljesen be
volt gyogyulva az
agya'ba, hogy ossze fogom koszolni a szobajukat a
kerekparommal. Racionalis
ervek folott, mint pl. hogy a kerekpar, ha ott all a
szobaban, meg kisebb
feluletet erint a padlon mint a cipotalpam, ami ugyebar nem
kevesbe koszos,
valahogy sikerrel atsiklott a termetere kisse duci holgy,
torzsi
jelolesekkel arcan. "Iiit's impossible, miister",
ismetelte kitartoan,
lankadtan ingatta fejet, vastag felso ajkan pedig
gyongyozott a verejtek. A
hulye "bature" viszont meg nala is kitartobb volt, igy hat
tetemes ido
elteltevel ugyan, de megis diadalmasan vonulhattam be
biciklistol az apro,
azonban egesz turheto szobaba. Masnap a varost elhagyva
egy hosszu kerites
mellett haladtam el, kozepen racsos vaskapu, folotte a
felirat: "Welcome to
the leprosium!", azaz: "Isten hozta a lepratelepen!". Tul
azon, hogy azert
ez a felirat morbidsagaban mar majdnem eleri az "Arbeit
macht frei"-t, maga
a lepratelep tenye csak elso latasra meghokkento es
riaszto. Be kell latni,
hogy Afrikaban meg letezik ez a betegseg, es a
leprakorhazak lete legalabbis
arra utal, hogy itt, szemben mas orszagokkal, legalabbis
igyekszenek urra
lenni a koron.
Eltoltottem nehany ejszakat a bozotban, az uttol mindig
tavolabb huzodva.
Ujra gyotort az altalanos levertseggel es gyengeseggel
kisert hasmenes, es
egy satras ejszakan megtapasztaltam egy szamomra addig
elkepzelhetetlen
lazrohamot. Leirhatatlanul razott a hideg, es teljesen
magamon kivul
voltam; faztam mint egy kutya, es szakadt rolam a verejtek,
ugyhogy hamar
lucskos lett alattam a matracom, majd teljesseggel
atizadtam a magamra
teritett halozsakot, es ugyanerre a sorsra jutott a
torolkozom, majd sorra
tobb ruhadarabom is. "Ez hat a malaria" - otlott fel
bennem. Hosszu egy
ejszaka volt. Masnap reggel mar egesz fickosan ereztem
magam, es a laz is
lement 39.5 fokra. Fellapoztam a "kisokost", a magammal
hurcolt "Where
there is no doctor"-t hogy kedvemre kitombolhassam magam az
elgondolasokban,
mifele nyavalyat szedtem most meg ossze. Homlokrancolva
vizsgalgattam a
tipikusnak leirt lazgorbeket, es szukitgettem a kort.
Vegul amellett
dontottem, hogy barmi is a bajom, a leghelyesebb ha
bevonszolom magamat
valami lakottabb helyre, es nem itt a bozotban probalgatom
az elpusztulas
muveszetet. Az uton suru ko~d, meleg, es eros szel.
*Szembeszel*. A kod a
deli melegben sem oszlott fel, a szel pedig hasonlokepp
allandonak es
egyenletesen erosnek bizonyult. A legmocskosabb
karomkodasok ozonet szorva
a vilagra kacsaztam a kormanyra dolve a kovetkezo varos
iranyaban, es
ekeppen gyakran jatszva elertem a 12 km/h-as
csucssebesseget, s mivel ehhez
viszont teljes erobedobasra volt szuksegem, megmaradtam
inkabb 10 alatt.
Egy lerohadt teherautot piszkalgato alaktol megkerdeztem,
hogy mi ez a szel
meg a kod. "This is the Harmattan" - mondta, amitol nem
sokkal lettem
okosabb. Viszont megnyugtatott, hogy a szel, amely aznap
kezdodott, a
kovetkezo harom-negy honapban nem is fog elallni. Igaza
volt. Harmattan =
Eszakkeleti passzat, amely atfuj a Szaharan, de ebbe a
tavolsagba mar csak
valami egeszen ultrafinom port visz magaval, amely aztan
ezt a kodot okozza.
Mivel meg sotetedes elott be akartam erni a kovetkezo
varosba, lestoppoltam
egy kis furgont. A kerekpart felraktuk hatulra, en pedig
beultem az idosebb
vezeto es a kiseroje koze. Az oreg meglepoen jol vezetett,
es amint ezt
dicseroleg megemlitettem neki, azonnal bele is ment egy
olyan elozesbe, hogy
az ujjlenyomataimat rogvest megorokitettem a
sipcsontjaimon. Igazan
ijesztoen az a felismeres hatott, hogy a sofor jobb laba
fabol volt.
Gyorsitasra egy terdmagassagban vegzett jobbkezes nyomas
szolgalt,
fekezeshez mindket kezzel megfogta az oreg a labat, _es
athelyezte a fekre_,
majd ballal a kormanyhoz visszaterve jobbal fekezett.
Gusau-ban (ejtsd:
guszo') egy keszseges alak hotel cime'n elvezetett egy
bordelyba, aztan egy
barazdaltabb agyveleju tarsa sietett a segitsegemre, akivel
tovabb
bolyongtunk a benzinbuzos sotet utcakon, korulottunk
forgalom, dudalas,
nyuzsges, arusok kialtottak ram, emberek akartak kezet
razni velem,
"bature-bature!", afro-latin zene es etelszag, a mopedes
pasas meg mar
annyira kifele vezetett a varosbol, hogy azon kezdtem
gondolkodni, hogy ez
valami csapda lesz: de nem! megerkeztunk egy europai
szintu hotel ele, en
hanyagul leallitottam a felmalhazott kerekpart a szeles
uvegajtok ele, es
eleg koszosan es eleg szakadtan kivettem egy eleg klassz
szobat, ahol aztan
eloszor is akkorat csaptam a szobabol hutoszekrenyt
varazsolo
legkondicionalo kikapcsologombjara, hogy beleremegett a
hotel, majd
beszakadtam egy kad forro vizbe, es a kovetkezo ket napon
at CNN-t neztem es
azon merengtem, hogy ha lenne egy megfelelo furom, akkor
itt most bizony
lefurnek a talajba olyan melyen, hogy feltorjon a viz, es
elsullyedjen ez az
egesz kontinens; magam pedig felkapaszkodnek a legutolso
felroppeno
helikopterre, es pa'-pa'-t sem intve, hatra sem nezve
hazaig repittetnem
magamat.
Igy utolag visszagondolva az az igazan rossz a verhasban,
hogy az az egyik
formajaban - abban, amelyikben en is szenvedtem - sokaig
nem alakul at a
fertozes olyan akutta, hogy az pl. a belhartyat megtamadva
a jellegzetes
veres szekletet okozza, es ezzel teljesen harckeptelenne
tegye a pacienst.
Mindig voltak tunetmentes napok, es ha kelloen keveset
ettem (pl. semmit),
es epp nem voltam uton, akkor egesz tuhetoen ereztem
magamat, noha kozben
folyamatosan egyre csak gyengultem. Mindehhez jon az a
termeszetes gatlas,
hogy amugy sem megyek orommel orvoshoz, primitiv
civilizacios korulmenyek
kozott pedig meg annyira sem; ennek eredmenyekepp maradtam
negyvenket napig
kezeletlen. Gusau-bol is azzal az o~namitassal haladtam
tovabb, hogy vege,
a betegseg elmult. (Egy fraszt mult el.)
Rovidesen ujra stoppolnom kellett, mert mar fizikailag nem
birtam a
tekerest. Hozzateszem, a hosszu, egyenes utak es a
konstans ellenszel sem
hatnak kifejezetten stimulaloan, amugy kerekparos szemmel
nezve. Kovetkezo
onzetlen segitoim (Nigeriaban soha nem kellett fizetnem a
fuvarert)
zoldsegkereskedok voltak. Teherautojuk egy elaggott
Daimler a szokasos
nyugat-afrikai stilusban atdolgozva, az utolso
negyzetcentimeterig
kipingalva. Hivalkodo kepek, feliratok, mint "Horn before
overtaking!",
"Back to Kuka" (ezen jot mosolyogtam, persze egy
varosnev), "No dealey!"
(felteszem: "no delay" akart lenni), vallasos feliratok
hausaul, es mint
minden teherauton: "57 km/h", tehat semmikepp sem 60 vagy
50, nem, 57 km/h
a maximalis sebesseg Nigeriaban teherautok szamara. Ez
annal is inkabb
elgondolkoztato, mert egyetlen autot sem lattam Afrikaban,
amelyiknek
mukodott volna a sebessegmeroje. Egy kisvarosban irdatlan
mennyisegu
paradicsomot rakodtak fol az addig ures platora, majd az
addig ott velem
utazo ket gyermekkoru kisero melle harom idosebb, jokedelyu
muzulman paraszt
is felszallt. A paradicsomosrekeszek folott keresztbe
fektetett deszkakon
ucsorogtunk, es egymast faggattuk. Tobbek kozott arra
voltak kivancsi, hogy
hany eves vagyok. Hagytam oket talalgatni; tizenot es
negyvenot kozott
tippeltek, osszessegeben vegulis helyesen, a huszonhet
tenyleg oda esik, de
azert egy kicsit meglepodtem. Erre megprobaltam en is
kitalalni, hogy ki
mennyi idos. Hosszas morfondirozas utan kiboktem ot
szamot, es ebbol ot
telitalalat volt! Dagadt am a mellem. Bizony. En
tokkelutott, debil barom
allat. Honapokkal kesobb ertettem csak meg, hogy
feltehetoen vagy egyikuk
sem tudta magarol, hogy hany eves, de ezt afrikai
buszkeseggel be nem
vallanak - olyan nincs "afrikaiul" hogy "nem tudom", errol
majd meg kesobb
-, vagy a kulturajukbol fakado vendegszeretettel engem, a
vendeget eppugy
vedtek a "blamazstol" mint sajat magukat, ezert mondtak
hogy eltalaltam az
eletkorukat.
"Jos - the Plateau State" volt a vegallomas. Ez az 1.300m
magasan fekvo
tartomanyi fovaros klimaja miatt kozkedvelt a Nigeriaban
szep szammal lako
feher "expatriate"-ok kozott. Allandoan kellemes
homerseklet, a Harmattan
sem erezteti itt a hatasat, es majd minden mersekeltovi
zoldseg es gyumolcs
megterem itt. Peldaul eper is, csak hogy a leginkabb
letfontossagut
emlitsem. Hogy ennek ellenere miert *ide* szallitottak
paradicsomot, ezt
nem ertem, de mindegy. A platon felvert satorban toltott
ejszaka utan
masnap reggel bekerekeztem a varos kozpontjaba,
lecsuccsentem egy nagyobb
keresztezodes szelen egy foldhanyasra, es Cola-val a
kezemben gyonyorkodtem
az irdatlan kaoszban. Irgalmatlan a forgalom ebben az
orszagban. A
keresztezodesek kozepen a varosokban ott a "yellow fever",
ahogy a helybeli
feherek a kozlekedesi rendoroket rikito narancssarga inguk
miatt nevezik.
Cirkuszba illo produkcio, amit ezek a pasasok muvelnek.
Azt meg nem tudtam, hogy hol fogom tolteni az ejszakat, de
az szilard
elhatarozasom volt, hogy vegre ujra feherekkel akarok
beszelni. Rohadtul
egyedul ereztem magam a forgatag kozepen, es minden
joakarat es kedvesseg
dacara tudatosult bennem, hogy hianyzik valaki, akivel
legalabb a sajat
kulturkorom befogadhatobb fogalmai szerint erintkezhetek.
Egy anyaszult
meztelen, hosszuhaju ferfi vagtatott keresztul az autok
kozott, verte a
tetejuket, ugralt, acsargott, persze hozzam is volt nehany
jo szava, de
valahogy annyira irracionalis es tavoli volt minden, hogy
nemhogy
megijeszteni nem tudott, hanem talan meg meg sem
rezzentem. "Hagyja csak,
miszter, ez orult", mondta valaki a hatam mogott, egyebkent
teljesen
feleslegesen. Tovabb vartam arra, hogy valaki odajojjon
hozzam, es
megmondja, melyik feher fogad be itt engem ma ejszakara.
Hamarosan meg is
szolitott az, akire vartam, es elmondta, hogy hol van a
varosban a feher
gyerekek iskolaja. Ebben a kis feher gettoban erdeklodve
eljutottam egy
misszionarius-szallasig, amelyet egy norveg hazaspar
tartott fent.
Nem-misszionariusok szamara egyebkent mas volt a tarifa, de
meg igy is
olcson es zavartalan nyugalomban husolhettem napokig egy
makulatlanul tiszta
appartmentben. Kozben megismerkedtem Dan-nel es
felesegevel, akik
mindketten amerikaiak es misszionariusok, es akik azon tul,
hogy
gyermekeiknek meglehetosen lelkesen ujjongva mutogattak
a "Desert storm"
videoanyagat, kifejezetten kellemes tarsasagnak bizonyultak.
(folyt. kov.)
|
