Az a fránya sorlimit kinyírta szegény Árpit... :-) Akkor még1x
újratördelve:
Árpi 2. rész
-----------------
A folytatás.
Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember.
Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még
nem volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból
is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni,
mikor hullik ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad
az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát.. Műszaki
persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor
bukik le.
Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezért volt itt is optikai
tuning ezerrel. Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentős tőkével
(vagyona gyakorlatilag a széteső-félben levő Ladából, két farmerből és
néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a
hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.
Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, műszőr kormányborítás,
aprópénztartó, halálfejes váltógomb, órás visszapillantó (sajnos csak
egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt
benne), "multifunkciós műszer", ami egy hőmérő, iránytű és óra
mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek
nagyjából az anyagi lehetőségei.
Ekkor jöttek a segítőkész haverok, akik első hallásra kicsit furcsállották
Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért. Első
lépés volt a műszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak
polírozott alumínium borítás volt a műszerei körül, és hát persze, hogy
neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletről, ahova a sorjás
alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel
állt elő: alufólia lesz a megoldás. Finoman megemlítettem neki, hogy az
nem túl strapabíró, meg gyűrődik is, de nem hallgatott rám. Egyik
haverja szüleinek volt egy Ápisz-szerű boltjuk, és onnan szereztek
vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a
haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonról az alufóliát. Mikor elég
sok összegyűlt, megkezdődött a ragasztás. Én csak a végére értem
oda, hát, mit mondjak, nem volt egy semmi látvány.
Először is totál meghülyültek a ragasztó gőzétől, mert zárt garázsban
csinálták. Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekről
olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak.
Árpi csak ennyit tudott hozzáfűzni az eseményekhez: "hehehe". Meg
néha azt is, hogy "atom lett, hehe". Ültek a haverjaival a garázs
betonján, mint marhatök a mezőn, néztek maguk elé, és vigyorogtak.
Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a
mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom,
közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már
annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a
kormány, a sebességváltó, a szellőzők, a bal oldali ablak felé, a bal
ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden
a
ragasztótól.
Az elején még odafigyeltek rá, és próbálták kisimítani a fóliát, de a
végén persze ilyen apróságokkal nem törődtek, és ettől az autó úgy
nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyű
balesetben széttrancsírozódott.
Kivonszoltam őket a levegőre, és akkor vettem észre, hogy a
napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szűcs Judit fénykorában,
diszkókiránynőként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem
sikeresen magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat.
Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytől, és
szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül
járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.
Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a
Technokol az erősebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a műszerfal enyhén
szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan
újabb csinosítás után kellett nézni. Jött a szárny. Egy igazi szárny,
ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, két
rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a
csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt
a "szárny".
Árpinak baromira tetszett, és megsértődött, amikor a "Na, milyen?"
kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem
rohad". Egy volt a probléma: le kellett festeni.
Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük? Árpi azt mondta, hogy
olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal szokták javítani,
mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra
az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy
vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem
érdekelte ("Majd felhígítjuk!"), irány a "butik".
Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk)
körömlakkot nőknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor előadtuk, hogy
piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt
hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az
üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielőtt megvesszük.
Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladónő nem nézett oda,
Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és
minden körmére festett egy-egy pöttyöt.
Kijöttünk az üzletből, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az
autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk,
hogy egész szép nézőseregünk lett.
Akkor jöttem rá, hogy állok egy női butik előtt, nézem ahogy a haverom
a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és
közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín. Árpi ügyesen
feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettől kitört a röhögés.
Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1,
azaz egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól
körömlakklemosót, és felhígítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett.
Reméltem, hogy nem festünk vele, de festettünk. A "szárny"-at ettől
kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil).
Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta
elkápráztatni a csodajárgánnyal.
A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy
gondolta, hogy egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados
Golfnál. Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet,
ami szerinte kitűnő kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet,
és éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem
szóltam, mert tudtam, úgyis hiába.
Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és
elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!"
felkiáltással előszedte a forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy
fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk becserkészni a
leányzót.
Az első ötven méter után lejött a cső, és elkezdett zörögni. A második
ötven méter után az ősrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt
mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó
ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó előtt pár száz méterrel megálltunk, és
Árpi előállt a haditervvel. Én előremegyek gyalog, kihívom a lányt a
fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.
Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy
körre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tőle, hogy ezt a farolás-
dolgot próbálta-e már. Mondta, hogy nem, de nem lehet nagy dolog.
Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot
fedezéknek, és elindultam.
Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszí." "Most nem lehet, sokan
vannak." (Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami nagyon fontosat
akarok mondani." "Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam,
hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem
lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor
elakad a szántásban.) "De gyere ki, mert..." Itt tartottam, amikor
baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend.
Árpi megjött.
Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem.. Csak
éppen az autó félig az árokban volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki
direkt így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyőző.. Már
csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt. Mondhatni, kitört.
Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz.
Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy
furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az árokból (ezt később
mesélte).
Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét, és
elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült...
Még mindig ült... "Na, megyünk?" kérdezte a lány. "Ja, csak előbb nézd
meg, milyen frankó a műszerfal. Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.)
Lány szétnéz a foszladozó alufólián: "Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?"
"Áh, még nem, majd később. De hallgasd milyen hangja van."
Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány: "Jézusom,
megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell
mennem." "Menjünk inkább később, most csak dumáljunk." próbálta
Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek látszót. "De hülye vagy, ezért
hívattál ki, hogy most nem is viszel egy kört?!"
Árpi ettől bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok
összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyünk, b*zmeg, mert kitört
az a kib*szott kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig
tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt
alufólia meg nem jön le..."
Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstől.
Innentől már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendőrautó,
igazoltatás, kiderült, hogy nincs műszaki, szülők felhívása, büntetés
kilátásba helyezése, amit valami ismerős egy üveg piáért elsimított, a
szülők szörnyülködtek, később röhögtek. Az érdekes a dologban, hogy
évekkel később Árpi, nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült
félig egy árokba borulva álmai nőjével, hanem ezt mondta:
"Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a
buxa."
Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha)
vadul tekergetitek ide-oda a kormányt!
|
