Emlek

Ha az osszes bar bezar, 
amikor az ej leszall
szomoru redonyok nem csattognak, 
nem engednek fenybe mar...
Elindulok en, 
szemem nem bantja a feny,
utam elkiseri atok s varazs...
Mikor ebredsz mar 
elment es faj,
hogyha erzed meg:
almodsz csupan,
hogyha a kezed kinyujtod es huvos az agy,
ha a takaro nem mozdul mar,
ha a kezed remeg, 
szived nem erti meg,
akkor ne torodj vele, 
hogy faj...
Elveszett egy pillanat,
ahogy egy ing elszakad,
ahogyan a kihult szaj a szajhoz
soha tobbe nem tapad...
Ha az ut szelen nincs mar virag,
ha az ut vegen elhullt a v'agy,
hogyha a sotetbe lepek, 
hogy kegyelmet kerjek,
hogy ne engedj, ne hagyj el mar:
soha ne higyj nekem, soha nem engedem,
soha ne tudd meg, mennyire faj!
Megyek tovabb, es a fejem lehajtom,
a konnyem is keseru mar,
mint az eso, a jeg, soha nem bogtem meg,
soha nem tudtam, mi az, hogy faj...
Ha a nap felkelt, eltunok mar,
amit vesztettem, tuz volt es fa'j...
Hogyha a neved se hallom, ha kilepsz az ajton,
ha kilepsz az eletembol,
soha nem sirok mar,
suket csend ami var,
de en nem kerem tobbe, hogy jojj!
Ha nem latlak, 
nem varlak,
nem kerlek, 
nem felek,
nem kinoz tobbe a laz,
es hogy szerettelek,
kerd, hogy bocsassam meg,
bocsassam meg azt... hogy faj ...
ugy faj...