MINDEN METAFIZIKA ÉRTELMETLENSÉGE
Avagy
Rudolf Carnap: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén
keresztül
címu cikkének elemzése
A túlkorai redukciók mindig ellaposodáshoz vezetnek, ezt már a fizikában is
láttuk. Sokkal fontosabb a jellegzetes struktúrák kidolgozása és talán
provizorikus axiomatizálása. Én úgy látom az egész szellemtudomány ezen
kínlódik, mert legtöbbször csak nagyon határozatlan hasonlatokhoz és
képekhez jut el, ami természetesen nem lehet végleges állapot. Igen
tanulságos e szempontból M. Heidegger: "Sein und Zeit" címu nagy port
felvert könyve, ami azt a benyomást teszi, hogy sok jellegzetest lát, de
annak némi szabatos megfogalmazására nem képes és ma talán még nem
lehetséges.
Ortvay Rudolf levele Neumann Jánoshoz 1939. május 28.
Deskripció és preskripció
Rudolf Carnap a Bécsi Kör meghatározó egyénisége. A Bécsi Kör pedig a
pozitivizmus meghatározó filozófiai csoportja volt. A pozitivizmus a
tudományfilozófiában az analitikus szemléletet és ezen belül a
logikai-empirikus irányzatot képviselte. Ez az irányzat a tudományfilozófia
feladatát a megismerés lehetoségeinek logikai elemzésének tekintette.
Mondhatni, a filozófia alkalmazott logikát jelent náluk.
Ez a tudományfilozófia a megismerés társadalmi és pszichológiai
szempontjaitól nagyrészt eltekintett. Pontosabban csak a legalapvetobb
feltételezésekkel élt ebben a viszonylatban. A megismero emberrol szinte
csak azt feltételezik, hogy képes a világról olyan tapasztalatokat gyujteni,
amely abból valamennyi információt nyújt. Majd pedig képes logikus
gondolkodásra, amelynek segítségével amennyire csak lehet, módszeresen
megpróbálja kifejleszteni a tapasztalatok alapján azt az elméletet, amelyet
azok leginkább igazolnak. Tehát az igazságra vonatkozóan a leheto legjobb
hipotézist kidolgozni.
Ez a tudományfilozófia normatív szemléletét jelenti, amely mint mondtam,
nagyrészt eltekint a történelmi, szociális és pszichológiai elemektol, avagy
azokat csak annyiban veszi figyelembe, amennyi a realitás minimális
megorzéséhez kell. Ezt a késobbi idoszakban erosen bírálták azzal, hogy így
egy eros redukciót hajtanak végre.
Ám gondolkodjunk csak, mi a cél? A norma kidolgozása, a helyes módszer
megközelítése, hogy azt a tudósok elé tárhassuk. Ez a módszer nyilvánvalóan
nem fedi le azt teljesen, amit a tudósok a tudományfilozófia nélkül,
maguktól is tesznek. De ha teljesen lefedné, akkor nem is volna norma. Ennek
megfeleloen, ha a történelmi, pszichológiai és szociális jellemzoket
hangsúlyosan vagy teljesen figyelembe vennénk, akkor nem normához, hanem jó
esetben deskripcióhoz jutnánk. A deskripció így ugyan jobban leírná, mit
csinálnak a tudósok valójában, de pont ezért nem lennének normák.
Nyílván a deskriptív megközelítésnek is kell végezni valamilyen redukciót,
hiszen mi értelme megállapítani, hogy "minden úgy van ahogy van"? A
deskripció is megpróbál modellezni, redukálni, eltekint némi
esetlegességtol. A normatív szemléletnek pedig még több esetlegességtol kell
eltekintenie. Mert míg a deskriptív elméletek célja annak nagyjából helyes
modellezése, hogy mi történik, addig a normatív elméletek célja az, hogy
minek kellene történnie; Hogyan volna helyes?
A redukció mértékében tehát folyamatos átmenet lehetséges. Minden redukció
mellozésének semmi értelme, mert az a valóság másolata, amely "nem fér be a
fejünkbe". A valóságot lemásolni nem megismerés, hiszen a valóság önmagában
nem megértés, a megértés a valóság egy modellezése, amely olyan egyszeru,
hogy számunkra felfogható, de olyan finom is egyben, hogy alkalmas legyen
céljának. A célnak megfeleloen pedig ezért különbözo redukciós fokok
lehetségesek.
Ugyanakkor minden redukált modellt lehet kritizálni a redukciója miatt. Egy
jó modell ezeket a feltételezéseiben leszögezi, pontosan azért, hogy lássuk,
minek érdekében, és mitol tekintettünk el. Egy ilyen modellt kritizálni
értelmetlenség, hiszen hiába mutatjuk be, hogy a valóság finomabb, ha a
megkívánt szemlélethez az a redukció szükséges, amelyet megtettek.
Például egy folyamat modellezéséhez mindenféle feltételeket tesznek.
Például, hogy bizonyos összefüggések lineárisak, bizonyos paraméterek
állandóak, stb. Ha a modell ezeket a feltételezéseket leírja, akkor teljesen
felesleges rámutatni, hogy "a valóság cizelláltabb". Tudja ezt a modell
alkotója, de mi haszna finomabb modell alkotása, ha azzal a folyamat
számíthatóságát vesztjük el?
Hasonlóan azok, akik a pozitivista filozófia redukcionizmusát kritizálják,
szem elott kellene, hogy tartsák, hogy ugyan lehet finomabb modellt
kialakítani, sot, a deskripció érdekében kell is, de vajon ha preskriptív
konklúziót akarunk tenni, akkor ezt nem rontja-e el?
Ekképpen én a pozitivista és a posztpozitivista tudományfilozófiát úgy
tekintem, hogy a pozitivista preskriptív, míg a követo nézetek inkább
deskriptívek. A posztpozitivista nézetek tekinthetoek a pozitivista nézetek
tovább finomításának, a deskripció érdekében, és emellett a pozitivista
eredményeket meg kell orizni a preskripciónak.
A valóságot mellesleg lemásolni nem is lehet, hanem csak megélni. Az átélés
az egyetlen olyan kapcsolat a valósággal, amely talán nem redukál, viszont
valószínuleg ez sem hu másolat. Az objektív gondolkodás értéke, hogy
bizonyos esetekben értékesebb egy redukált, de ezen kereten belül helyes
modell, mint egy nem redukált, de valószínuleg teljesen "ferde" átélés. Az
elobbit nevezhetjük megismerésnek, az utóbbit életnek.
Visszatérve a pozitivista tudományfilozófiához, ennek célja tehát a
deskripciónál nagyobb redukció a normatív elmélet megalkotása érdekében.
Ezzel szemben a késobbi "filozófusok" tovább finomították a deskripciót. A
"filozófusok" szót idézojelbe teszem, mert amennyiben egy deskripciról van
szó, akkor a pszichológiai, szociológiai és történelmi vonatkozásokat
annyira figyelembe kell venni, hogy véleményem szerint ez már rendes
tudomány, és nem filozófia.
Egy közösség szociológiájának, egy szféra történelmének, egy embertípus
pszichológiájának leírása ugyanis egyszeru tudományos téma, amelyhez elvben
tudjuk a módszereket. Ezzel szemben a normatív elmélet valóban filozófia,
hiszen itt pont a tudomány helyes muvelése a kérdés, tehát ez
tudományfeletti kérdés, míg a deskripció tudományos kérdés, igaz önreferáló.
A cikk tartalma
Carnap ezen írása pozitivista normatív szemlélet mintapéldánya lehetne,
talán a legélesebb konklúzióval rendelkezo tanulmány. Kedvenceim közé
tartozik, mert a logicista módszer hatékonyságát legjobban példázza: rendet
rak egy olyan kérdésben, amelyben pont a logika mellozése miatt zurzavar
uralkodott. Mostanában olvasok egy hasonló tanulmányt Bertrand Russeltol,
amely ugyanezen kérdést alapvetoen ugyanolyan keretek között, de kicsit más
oldalról, kicsit jobban koncentrálva a humán szempontokra, kicsit kevesebb
formalizmussal elemez .
Carnap cikke a címének megfeleloen nyelvi elemzés által próbálja tisztázni a
metafizika lehetoségeit (illetve inkább hiúságait). A nyelvi elemzés nem túl
részletes, csak a leglényegesebb momentumot ragadja meg, és elemzi
logikailag, ez pedig a jelentés. A jelentést a szavak, mondatok jelentésén
keresztül elemzi. A megállapítás az, hogy a mondat jelentése annak logikai
következményeiben van, amely által ellenorizheto.
Carnap itt a verifikáció kifejezést használja, de tudjuk, hogy a késobbi
kritika folyamán az ellenorzés lehetoségeinek korlátait kimutatták. Ebben
leginkább a Bécsi Kör belso ellenzéke, Karl Popper vált ismertté, azonban
lényegében ez nem változtat Carnap gondolatmenetének lényegén.
Tulajdonképpen lényegtelen, hogy az ellenorzés után, az alkalmas-e
jusztifikációra, vagy falszifikációra, az ellenorzés lehetosége a lényeg,
ugyanis csak ez kapcsolódik a jelentéshez. Hogy az ellenorzés után mit
lehet kezdeni az elmélettel, az már más logikai tényezoktol függ.
Lényegében a szó jelentése is a mondat jelentésén alapul, hisz a szó
jelentése annak elemi mondatán keresztül definiálódik. Ez megint egy olyan
redukció, amely talán kritizálható. A szavak ugyanis több mondatban
használatosak, és ezek mindegyike hozzájárulhat a jelentéshez. De ez megint
nem érinti a lényeget. A lényeg, hogy a szó, mondat jelentése annak
ellenorizhetoségében rejlik. Ezt a definíciót Carnap többformában is
megfogalmazza, amelyek kapcsolódnak más területekhez, de ekvivalensek. Így
ha valaki az egyiket elfogadja, akkor a többit is. Ez erosíti a gondolat
erejét.
A mondat jelentése annak szintaxisán és szemantikáján is múlik. Carnap
megkülönbözteti azokat a mondatokat, ahol a szavak összetétele szintaktika
szabályokat sért. Ezek a legnyilvánvalóbban értelmetlen mondatok, ezek
értelmetlensége szembetuno. Egy másik lehetoség szavak szintaktikailag
helyes, de szemantikailag helytelen összetétele. Egyszeru esetekben ezek az
esetek is nyilvánvalóak, de a metafizikában már olyan bonyolult körülmények
között fordulnak elo, hogy nem "esik le a tantusz": az ilyen szövegek az
értelmes jelentés látszatát keltik, holott valójában nem errol van szó.
Jól látható tehát, hogy a szélhámosság tipikus példájáról van szó:
szélhámosság elkendozés által. A szöveg teoretikusan értelmesnek mutatkozik,
holott nem teljesíti ennek feltételeit. Ezeket az állításokat Carnap
látszatállításnak nevezi.
A harmadik lehetoség az, hogy a mondat már szavak szintjén tartalmaz
"látszatfogalmakat". Ez az eset is nehéz, mert látszólag minden rendben van,
csak a tüzetes logikai elemzés tudja feltárni a hibát, csak a kíméletlen
kritika. Pont azért lehet a metafizika sikeres, mert ezt kevesen tudják
felmutatni.
A megállapításait Carnap pont egy ilyen hatásos metafizikuson demonstrálja,
Martin Heidegger írásán. A kijelölt szakasz szinte teljesen alkalmasnak
tunik minden visszaélés bemutatására. Az elmélet tehát alkalmazhatónak is
látszik.
Mindezen elemzések és megszorítások után csak az marad a kérdés, hogy akkor
mi a metafizika helyzete, szerepe és egyáltalán miért van? Erre az utolsó
részben kapunk választ. A metafizika e szerint az életérzés kifejezése. Az
életérzés fogalom itt talán túl szuknek bizonyul, hiszen nem csak ilyen
érzések rejtozködhetnek a metafizika mögött, hanem mások is. Mindenesetre a
metafizikára jellemzo a legáltalánosabb kérdések vizsgálata, ezeket
legtöbbször joggal nevezhetjük életkérdéseknek, ennek megfeleloen életérzés
kifejezése, amely meghúzódik mögötte.
No de ezzel még mindig nem tisztázódott, hogy mi is a metafizika, hiszen az
érzések kifejezésére a muvészetek alkalmasak, és ami érzést kifejez, azt
joggal mondjuk muvészetnek. Ez így is volna rendjén, és a metafizika körüli
zavar pont az, hogy azt, anélkül, hogy megfelelne a teoretikusság elobb
leírt kritériumainak, mégis annak tekintik, mert elso látásra formailag
olyan. Carnap tehát azt mondja, hogy a metafizika teoretikus formába
öltözött muvészet. És természetesen ez az "álruháskodás" egyáltalán nem
válik elonyére hiszen csak zavart kelt, csak félrevezet. Ennek
tulajdonítható, hogy a muvészettel és tudománnyal szemben a metafizika
semmilyen eredményt nem ért el.
Carnap javaslata szerint tehát a szövegek állító és kifejezo funkciója
elkülönítendo, és az elobbi a teoretikusságnak, azaz a tudománynak felel
meg, a második pedig a muvészetnek. A metafizikának pedig el kellene
döntenie, hogy hova tartozik, mert a ketto között "a zavarosban halászni"
ugyan akár hatásos lehet, de semmiképpen nem helyes, és nem produktív.
Példaként Carnap a zenét említi, amely nagyon tiszta kifejezo, itt
teoretikusság látszatát kelteni is nehéz. Alkalmas példa még Nietzsche, aki
közel van a szemfényvesztéshez, o nagy retorikus. Azonban Nietzschérol
elmondhatjuk, hogy hatásos írásai nem is keltik a teoretikusság látszatát.
Ennek megfeleloen o muvésznek mondható: irodalmárnak. És ez nem
lekicsinylés, hanem átminosítés.
Quine kritikája
Quine "Az empirizmus két dogmája" címu cikkében kritika alá veszi többek
között Carnap jelentéselméletét is. A kritika nagy része jogos, és az
elmélet ennek megfeleloen finomításra szorul. Ez valószínuleg az a
finomítás, ami elorébb viszi a megértést.
Quine azt veszi észre, hogy egyetlen mondatból általában nem vezetheto le
semmi logikailag. Az elméletek több állításból állnak, és a levezetésekben
sokat fel is használnak belolük. Általában nagyon sok hallgatólagos feltevés
tartozik még a levezetéshez. A lényeg, hogy egy mondat nem elégséges egy
logikai következmény levezetéséhez, tehát a mondatoknak nincs önmagukban
értelme, hanem csak az elmélet egészének.
Ez kétségtelen, és teljesen logikus megállapítás. Valószínuleg Carnap sem
gondolta ezt másképpen, csak o hallgatólagosan rögzítettnek vette az elmélet
többi állítását, és ehhez viszonyítva szól a definíciója. Amennyiben a
mondat az elméletben ellenorizheto, úgy van jelentése.
Quine még azt is hozzáfuzi, hogy az elméletben, ha valamely tapasztalati
tény ellentmond neki, akkor nem egyértelmu, hogy melyik állítást vessük el.
Így nem egyértelmu, hogy melyik mondatot ellenorzi az a bizonyos
tapasztalati tény. Ennek megfeleloen végül is kedvünk szerint választhatjuk
ki legalább azt a mondatot, amelyet elvetünk.
Ennek következménye az lenne, hogy az elmélet ellenorzése és jelentése
definiálható, de a mondaté nem. Hát az a helyzet, hogy tulajdonképpen ez is
jó nagy fegyvertény az elozo állapotokhoz képest, bár kicsit valóban
elégtelen. Mindenesetre carnapi gondolat lényegét nem érinti, de most már
nem mondatra, hanem elméletre vonatkozik.
Azonban az elvet mégis vissza lehet vezetni mondatra is, amennyiben van egy
elv, amely szerint választunk az egyaránt lehetséges elméletek közül. Erre,
mint láttuk, nem elég feltétel a konzisztencia és a tényeknek való
megfelelés. Még egy újabb szempontot bevehetünk. Karl Popper az empirikus
tartalmat nevezte meg , ez pedig azt jelenti, hogy azt az elméletet kell
elfogadni, amelyiknek legnagyobb a tapasztalatra vonatkozó következménye.
Quine "A világ empirikusan ekvivalens rendszereirol" címu cikkében azt is
megállapítja, hogy még ez sem egyértelmu, mert több empirikusan ekvivalens
elmélet van, és ezek akkor szükségképpen ugyanakkora tartalommal
rendelkeznek. Igen ám, de akkor pont a carnapi gondolat szerint ezeknek az
elméleteknek a jelentése azonos. Tehát ezek ugyanazon elmélet különbözo
megfogalmazásai. Ez tehát nem gond, itt nyugodtan választhatunk kedvünk
szerint, vagy kezelhetoség vagy esztétikai megfontolások szerint.
Ezen ekvivalens megfogalmazások között érzünk különbséget, de mivel ez
empirikusan nem megfogható, ezért a különbség metafizikai, amivel nincs
értelme törodni. Fontos, hogy ezt lássuk, mert a tudomány és filozófia
története szerintem számos olyan vitától terhes, amely különbözo, de
ekvivalens megfogalmazások között ment, de értelmetlenül, és a fentiek
szerint nem véletlenül eldönthetetlenül.
Ha az elméleteknek ezt az ekvivalencia-osztály szervezettségét látjuk.,
akkor a popperi elv, az empirikus tartalom mindig kijelöli a legjobb
elméletet, és egyben azt is, hogy melyik mondatot kell elvetni és melyiket
lehet megtartani.
Mint láthattuk, Quine kritikája jogos és tovább finomítja a modellünket, nem
érintve viszont annak lényegét. A tudományos elméletet a modern filozófiában
általában hálóval modellezik, amelynek bonyolultabb tulajdonságai vannak.
Mindazonáltal fontos, hogy itt az analitikusságot tovább viszik. Nem csupán
annyit mondanak, hogy az elméleteknél ezek az összefüggések bonyolultabbak,
hogy az elozo modellek túl egyszeruek, hanem a modellt finomítják. Ez elore
viszi a filozófiát.
Metafizika = ?
A metafizika a teoretikus hangot azért sorolja el a tudománytól, hogy
növelje a hatás hatékonyságát, ugyanakkor a teoretikus tartalmat nem
mellékeli mellé, ezért tudománynak elégtelen. Azzal, hogy így ér el hatást,
sokakat megtéveszt, és ezek számára a metafizika értékes, mély valami.
Azonban aki jobban odafigyel, annak leleplezodik a turpisság, és így a
metafizika bizony kifejezoerejében is silánnyá válik. "Két szék között a
földre esik tehát", nem egyesíti, hanem elveszti mindkét szféra erejét.
Hogy lehet a két szféra erejét termékenyen egyesíteni? Nyilván abszurdum
volna a szép beszéd kitiltása a tudományból. A tudománynak alapvetoen
teoretikusnak: formálisnak, egzaktnak kell lennie. A teoretikus tartalom
leírására ez teljes értéku. Az ismeret közléséhez, annak kritikájához
tulajdonképpen nem szükségesek metaforák, analógiák. Az analógiák
szükségesek az ismeret felfedezésekor, és annak hatásos leírásához. A
metafora pedig szintén a teljes értéku modell könnyebb megragadását segíti
elo. Ezek tehát a tudás felfedezésének és az átadásának eszközei.
A tudás igazolásának, kritikájának, azaz az igazságról való döntésben ezek a
tényezok nem játszhatnak szerepet, mert akadályozzák a semleges ítélkezést.
Ekkor meg kell tisztítani az ismereteket a retorikától. Az intuitív
merengésnél és az eloadásokban lehet alkalmazni ezeket az inspiratív, költoi
eszközöket. De a költoi eszközök a leírásban nem helyettesíthetik a formális
tartalmat, csak kiegészíthetik azt. Alkalmasint jobb elkülöníteni a formális
modellt és az analógiát, metaforát, példákat, amelyeket annak hatásosabb
memorizálásához használnak. Ezek nem növelik a tartalmat, csupán
pszichológiai eszközök, nem a megismerés eszközei, hanem azt segíto
pszichológiai eszközök.
A hermeneutika szerepérol
A posztmodern filozófia egyik legfelkapottabb irányzata a hermeneutika.
Carnap kapcsán felvetodött bennem, hogy mit mondhatunk akkor a hermeneutika
lehetoségeirol? A hermeneutika a szöveg értelmezésének tudománya. Vajon mely
szövegek szorulnak értelmezésre?
A modern teoretikus szövegek semmiképpen. Hiszen ezek a muvek egy bizonyos
közismert, egyértelmu fogalomkészlettel íródtak. A formalizálás szintén az
egyértelmuséget segíti. Egy jó teoretikus szöveg tehát világos, nem szorul
értelmezésre. Legalábbis a helyes, valóban teoretikus szöveg.
A szövegek elemzését régóta ismerjük az irodalomból. Ott bevett nézet, hogy
a szöveget elemezni szükséges. Ez értheto, hiszen amint megállapítottuk, a
muvészi kifejezés nem egyértelmu. Pontosan ez az értéke: a többértelmuség
kapcsán képes a kifejezés gazdagságát megvalósítani. Úgymond mindenkinek azt
mond, amit benne kivált. A metafora például a szó szerint értelmezheto
szöveggel ellentétben abszurd, és az abszurditás feloldása többértelmu.
Ezzel ragadja meg a muvészet a többjelentést. Az egyértelmuség
szükségtelensége lehetoséget ad a szubjektív kifejezésére is, amely
egyértelmuen nem adható át, de kifejezve valamit mégis sikerül érzékeltetni.
Ha nem kívánunk kategorikusan állítani, akkor ez a homály jótékony és
értékes, mert a hatás lehetosége rejlik benne.
A szövegelemzés a muvészetben arra vállalkozhat, hogy a muvész életét, akkor
hangulatát s más ismereteket ötvözve rekonstruálni próbálja a muvész által
valószínuleg kifejezni kívánt tartalmat. Ezáltal hozzáférhetové válik a mu
vélelmezett tartalma az észnek is. Ez a rekonstrukció a muvészet
bizonytalansága folytán szükségszeruen maga is bizonytalan, mindenesetre ez
elég, hogy értékes tudjon lenni. Itt tehát a hermeneutikának pont az az
összeköto kapocs a szerepe, ami a tudomány és a muvészet között lehetséges.
A tudomány és muvészet szétválasztásának célja ugyanis csak a tisztánlátás.
Nem akarjuk azt a zavart, amely az összekeverésbol származik. De nem jelent
hermetikus kettéválasztást: minden szétválasztásnál meg kell engedni a
kapcsolat lehetoségét, hiszen "minden összefügg mindennel". A szétválasztás
csupán a megértés miatt szükséges, a kapcsolódás pedig a valósághuséget
erosíti.
Véleményem szerint ez általános elv. Az analitikus filozófia mindig
szétválaszt dolgokat, mert nem lehetséges megértés szétválasztás nélkül. A
szétválasztás egy modell. Az a vulgáris analízis, amely a szétválasztást
sterilnek látja, nyilván túlegyszerusít. De az elkülönített kategóriák
között összefüggéseket megengedve ez feloldható. Más részrol a felbontás
finomítható, ezzel közelíthetünk a valósághoz. Az analitikus filozófia a
felbontás növelhetoségével, a kapcsolatok lehetoségeivel és az emergens
tulajdonságokkal véleményem szerint univerzális. Olyan értelemben
legalábbis, hogy amit megérthetünk, azt csak így érthetjük meg.
A holisztikus filozófia ettol abban különbözik, hogy felismeri: "a valóság
nem olyan egyszeru", nincsenek éles határok, minden mindennel összefügg. De
ennél tovább nem juthat el, innen vagy visszakanyarodunk az analitikus
modellekhez, vagy nem fogjuk megérteni a dolgokat. A redukció teljes
mellozése ugyanis lehetetlenné teszi a modellezést, és ezzel a megértést.
Csupáncsak a teljesség érzetét keltheti bennünk, de nem megértést. A
holiszitkus filozófia tehát az egymondatos filozófiák közé tartozik. Az a
mondat nyilván helyes, de eredménytelen. A mondat kimondása után mégis
vissza kell térnünk az analízishez, mert ez az egyetlen megértési mód.
Visszatérve tehát a hermeneutika szerepéhez, megállapíthatjuk, hogy a
hermeneutika a muvészi alkotások esetében helyénvaló tudomány. Tudomány, és
nem filozófia. Mi van tehát a metafizikus, vagy misztikus szövegekkel? Ezek,
mint megállapítottuk, kívülrol teoretikusnak tetszenek, de belülrol, nincs
egyértelmu jelentésük. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy értelmezésre
szorulnak. Hiszen, ha valaminek van egyértelmu jelentése, akkor miért kell
azt elemezni?
Természetesen külön kategóriát képeznek a régi szövegek, ezeknek számunkra
már nem teljesen egyértelmu a jelentése, mert nem osztozunk az alap
fogalomkészletben. Ezért az ókori írások bizony értelmezésre szorulnak,
akkor is, ha van egyértelmu jelentésük. A legvilágosabban fogalmazó ókori
teoretikusoknál pedig még ebben az esetben sincs erre szükség.
A modern írásoknál ez még inkább így van: ha valaki világosan akar
fogalmazni, akkor meg tudja fogalmazni világosan azt, ami valóban tudása. Ha
nem, akkor az nem tudása, hanem csak érzése vagy sejtése. Heidegger tehát
azért szorul értelmezésre, mert valamit ugyan sejtette, de nem tudta eléggé
ahhoz, hogy világosan írja le. Annak hogy nem akarta világosan leírni, nem
látom okát, hacsak nem feltételezzük, hogy nem is volt célja a megismerés,
vagy az ismeret átadása, ami egy filozófusnak célja kellene, hogy legyen.
A hermeneutika tehát azt jelzi, hogy bizony egy nem teoretikus szövegrol van
szó, megint megkísérelheti a szöveg értelmezését, hogy a teoretikusok
számára kibányásszon gondolatokat, de ez megint kicsit bizonytalan. Ezzel a
metafizikus muvészet nagy része hozzáférhetové válik a teória számára, és
abból végül csak tudás lesz, de csak ezekkel a feltételekkel. Az elemzés
alakítja át tudássá a sejtést.
Ennek van értelme, hiszen miért is ne kölcsönözné el a filozófia ezen
filozofikus irodalmárok érzéseit és sejtéseit a teóriáknak? Intuícióra,
ötletekre mindig szükség lehet. Mindig rejtozhet egy helyes tudás magja
ezekben a sejtésekben. De véleményem szerint nem szabad ezt túlzásba vinni.
Hiszen elég kérdés és gondolat van már így is a filozófia közérdeklodésében,
ezeknek teoretikus feldolgozására kellene fektetni a hangsúlyt, és nem a
homályos szövedékekre.
Végeredményben tehát ismét visszakanyarodtunk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mi
a metafizika helye a kultúrában? Lényegében a muvészethez tartozik, tehát
oda kell sorolni. Ismeretesek filozofikus költok, például csak József
Attila: Ars poeticáját említem. Ezek érdekes, mély érzések és sejtések
kifejezoi lehetnek, de nem filozófiák. Hasonlóan vannak filozofikus epikusok
is, akik szintén irodalmárok és nem filozófusok. Heidegger, Nietzsche és a
többiek tehát ide sorolandóak. Ismétlem, ez nem leminosítés, hanem inkább
fel. Inkább legyenek ezek olyan életszemléleti írások, amelyeknek muvészi
értékével tisztában vagyunk, mint tisztázatlan tartalmú látszatelméletek.
Nietzschét én szeretem, tehát nem az elfogultság beszél belolem.
Ezen szigorúság egyetlen célja az, hogy végre egy kicsi tisztábban lássunk.
A metafizika tisztázatlansága eddig is olyan zavarokat kavart, amely
hátráltatta a filozófia elorehaladását. Olyan kérdéseken vitatkoztak,
rágódtak a filozófusok, amelyek meddo hiúságok. Mindezt azért, mert nem
tisztázták a dolgokat. Véleményem szerint a filozófia célja sem lehet az
örök vitatkozás zavaros kérdéseken az örökkévalóságig. Márpedig régóta ez
van a közhangulatban. Ha egy kicsivel több fegyelmezettséget vinnénk bele a
gondolkodásunkba, akkor ezen túl lehet jutni, és a filozófia produktív
lehet. Ez ma, a posztmodern korban, amely jó eséllyel pályázik a középkor
után második sötétség korára, különösen fontos.
A relativizmus, a gondolati anarchizmus, az emberek alapveto érzelmein
alapul. Kétségtelennek látszik, hogy a racionalitás az irracionalitás
divathullámaival fog örökké hadakozni, és nem gyozhet véglegesen. Az emberek
ugyanis, amikor már kezdenek tisztán látni, megunják ezt, és elkezdenek
magukban fejlodni azok az érzések, amelyek a relativizmus iránti naiv
szentimentalizmusban végzodik. Ez felülkerekedik a racionalizmuson, mert az
érzések hatnak. De ha hatnak, akkor hamarosan nyilvánvalóvá válik az
irracionalizmus egyenes következménye: a fejlodés megakadása, a zavarosság.
Ekkor az emberek rájönnek, hogy a romantikus érzések helyett jó volna mégis
kiigazodni a világban, és visszatérnek a racionalizmushoz. Ebben bízok.
|
