Szervusztok !

Igaz hogy lefutott a téma, de néhány gondolatot megosztanék veletek, ami
erről eszembe jutott.
Nekem nincs mobilom, és a műszaki hátteret sem ismerem részletesen,
éppenezért más oldalról közelíteném meg a témát.

A többszereplős piacon a cégeknek létkérdés, hogy partnereik, ügyfeleik 
megbizzanak bennük.

A mobiltelefon előfizetés is egyfajta bizalmi viszony: a szolgáltató bizik abba
n, 
hogy hozzájut előfizetőitől a szolgáltatás ellenértékéhez, és ezáltal jövedelem
re 
tesz szert. Az előfizető pedig bizik abban, hogy a megfelelő szolgáltatáshoz 
jut, a szolgáltatás biztonságos, és az adatait is bizalmasan kezelik.

Szerintem a felröppentett "kacsa" ezt a bizalmi viszonyt próbálta meg aláásni.

Azt nem állíthatom, hogy nincsenek beépítve különféle lehetőségek a mobil 
rendszerbe. De az ismertetett trükk túlontúl átlátszó lenne.
Egy "hátsó ajtót" jobban el tudnék képzelni rejtetten, úgy, hogy az előfizető s
e 
tudjon arról, hogy a készülékét tesztelik.
De ha van is ilyen lehetőség egyáltalán, az biztos, hogy holmi operátorok nem 
tudnak ezekről.
Legföljebb a gyártó (és nem a szolgáltató !) cég rendszertámogató laborjának 
főmunkatársai.

Itt most taglalhatnám a programgyártók és a felhasználók közötti bizalmi 
viszonyt, az e témában kipattant botrányszagú híreket, az MS-Linux párharcot, 
az ott elhangzott érveket, de ez messzire vezetne, és azt hiszem a többséget 
untatná.

Szóval legyünk éberek, de nem kell felülni mindenféle kósza hírnek, és 
lánclevelekkel terhelni a mindíg szűkös sávszélességet.

Üdv: TóCsa

2 7 



azaz két hét

Reggel hétkor már elindultak, jó hat óra az út, de ha dugóba kerülnek
valahol, még több is. Hideg volt, nyolc fokot mondott a rádió Avignon
környékére, de a Francia-középhegységben csak öt volt. Később, kilenc óra
után már melegedett az idő. Frančois Charvel kocsiját otthon hagyták, a kék
Renault-val mentek. Jobb, gyorsabb autó, több benne a hely és nem lassítja
az a nagy lakókocsi. Sophie elnyújtózott hátul és negyedórán belül elnyomta
a buzgóság. Egész éjjel alig aludt valamit, azon izgult, milyen lesz az
apja. Korábban sokféleképpen elképzelte, most semmilyennek se sikerült, csak
egy homályos ködalakot látott. Míg aludt, Nat és Frančois Charvel halkan
arról beszélt, azért ők is megnézik maguknak azt az apát, és nem engedik
árvaházba vinni a gyereket, főleg nem begipszelt karral, most gondoskodásra
van szüksége.
    Bordeaux-ban tíz fok volt, de a metsző nyugati szél miatt majdhogynem
fagypontot lehetett érezni. Nyolckor indultak, öt óra alatt ott lehetnek, de
hagytak egy óra tartalék időt, inkább ennyivel érkezzenek korábban, mint öt
perccel később. Este, miután a párizsi találkát megbeszélték, Jean-Pierre
eltakarította a széndarabokat a serpenyőből és megnézte a kocsit, hogy
rendben van-e, ahogy máskor is, ha hosszabb útra indult. A sárga Fiat
tökéletes állapotban volt, s most falta a kilométereket. Martine is
bóbiskolt kicsit párja mellett, ő se sokat aludt az éjszaka. Fél tizenegy
volt, mire stabilizálták a beteg állapotát, Ménard doktor már alig állt a
lábán, őrá még nagyobb teher hárult. Lent a váróban Jean-Pierre lépett oda
hozzá, megkérdezte, életben maradt-e a beteg, gratulált, majd közölte, hogy
randijuk van Párizsban a gyerekkel.
    Bretagne egész területén szakadt az eső. Gaston szokása szerint hatkor
kelt, lement a kikötőbe és szólt Pontignacnak, hogy Párizsba kell mennie.
Megvan a húgod? -- kérdezte az olyan természetességgel, mintha egész idő
alatt tábla hirdette volna a falu főterén, hogy ma fog előkerülni Sophie
Vaudrois. Nem volt kedve Pontignac tragacsával szenvedni, inkább elkérte
Dupréék piros Volkswagenét. Beszélt a nagynénjéékkel, aztán elment a
kocsiért. Monsieur Dupré elővette a slusszkulcsot, a tenyerébe tette és azt
mondta: Aztán hazahozd nekem azt a kölyköt, Gaston, nem bírok a sajátommal,
amíg elő nem kerül. Ez így is volt, amikor kinyitotta a kocsiajtót,
Frančoise már bent ült jobboldalon. Nem lehetett eltávolítani, kijelentette,
hogy személyesen fogja átadni a címeket és bezsebelni az ünneplést. Fél
kilenctől délután kettőig végigcsiripelte az utat, Gastonnak már zúgott a
feje.
    Nyugatról, délnyugatról, délkeletről közelítve több mint ezernyolcszáz
kilométert faltak föl a három gépkocsi sebesen forgó kerekei. Három kocsi
semmiség az autópályák végtelen szövevényében és Párizs zajos forgatagában,
ahol sok százezer autó fordul meg nap mint nap. Jönnek mindenfelől és
távoznak a világ minden tájára, hoznak és visznek randevúra érkező
szerelmeseket és szétköltöző házaspárokat, halottat és újszülöttet, halat a
Földközi-tengerről és sajtot Hollandiából, bankrablókat és rendőröket,
elveszett mackót és egy kislány sorsát.

    Nyáron, napsütéses délelőttökön bizonyára sokkal szebb az Eiffel-torony,
mint ebben az őszi latyakban, szemerkélő esőben, amikor nem lehet nyugodtan
felnézni az égbe nyúló vastraverzekre, víz csorog akkor az ember arcán. A
forgalom azért most is óriási, mindenfelé nyüzsögnek az emberek, több a
turista, mint a bennszülött párizsi. Sokszínű tömeg nézi a tornyot alulról,
a teret és a városképet felülről, ezer nyelven dicsérik a panorámát.
    Párizs a világ fővárosa. Itt van a Champs-Élysées, a Diadalív, a Louvre,
itt élt és alkotott egymillió festő, költő és zeneszerző, de egyáltalán nem
ezért. Itt lakik az apja, és itt tud végre valami irányt szabni az életének.
Vagy legalább a következő néhány évnek.
    Persze járt ő már itt egyszer, itt fogant meg valahol a
megszámlálhatatlan ház valamelyikében, de még soha nem látta Párizst. Jó
lenne megnézni valamikor, bebarangolni az egészet. Tizenhárom éves és mit
látott a világból? Semmit. No, majd az apjával változtatnak ezen, elviteti
magát mindenhova. Azt majd meglátja, milyen ember, akar-e vele lakni, de
hogy a jogait behajtja rajta, az fix. Igenis megteszi, amit korábban
tervezett, bepereli gyerektartásért, csak merjen egy rossz szót szólni
anyára vagy görbén nézni rá.
    Ez hát Párizs, a legszebb város a világon. Még csak egyszer járt itt,
hatéves lehetett, fél napra jöttek anyuékkal, persze édeskeveset látott a
városból, arra se emlékszik már egyáltalán. Hát most még annyit se fog
látni, holnap suli, ha aludni is akar, tízre otthon kell lennie, vagyis
legfeljebb három órát tölthet a fővárosban. Sebaj, lesz még ideje
városnézésre, nyáron majd eljön és meglátogatja Sophie-t és az apját.
    Frančois Charvelt nem érdekelte Párizs, rengetegszer volt már itt.
Kizáarólag az érdekelte, rendben megy-e a dolog Dupeyronékkal, Moreau úrral,
Boisrond-ékkal és az apával. Ha akármelyikről azt látja, hogy nem a gyerek
érdekét keresi, hát bizisten fölkapja és visszaviszi, aztán majd csak lesz
valahogy.
    Nat ugyanígy gondolta. Amennyire Sophie elbeszéléséből megtudhatta, ezek
a Dupeyronék nem egy világszám, gyakorlatilag azért volt náluk pár hónapig,
mert jobb nem akadt. Talán ha a nagybácsinak nem olyan állása lenne, hogy
egy hetet otthon, egy hetet a tengeren, rá lehetne bízni. Vagy a Boisrond
házaspárra, ha rendes emberek, végül is miért ne? Meglátjuk, milyenek. Ha
sokat tépelődnek majd, mi legyen Sophie-val, ő bizony bedobja a tippet.
    Martine-t és Jean-Pierre-t érdekelték a legkevésbé a világváros
szépségei. Kizárólag egyvalamire figyeltek: a számokra az útszéli
kilométerköveken, a fővárosba érve pedig a pontos időre. Ezek mutatták,
mennyi választja el még őket Sophie-tól és annak lehetőségétől, hogy
családdá váljanak.

    Ha Sergio Leone rendezné a találkozást, most úgy történne, mint egy
westernfilmben. Az egyik irányból jönnének ők hárman, a másik irányból
Martine-ék, a harmadikból Dupeyronék, velük szemben pedig az árvaház
küldöttei, akik kihallgatták a beszélgetésüket és most el akarják vinni őt.
Ha viszont Coppola, akkor senki nem menne a megadott helyre, a torony alatti
rész középpontjára, mindenki csak figyelné, mikor lép oda a másik, hogy
lepuffanthassa. És ha Dino Risi? Míg töprengett, hogy történne akkor,
megérkeztek a parkolóba. Gyorsan kiszállt, nem akarta, hogy segítsenek,
megáll már a saját lábán. Kötéllétrára ugyan nem tudna mászni, de
szerencsére olyan itt nincs. Belebújt az útközben vett kabátjába,
ellenőrizte, jól takarja-e a gipszet. Elég jól nézett ki, ibolyaszínű
háromnegyedes kabát volt, két számmal nagyobbat vettek, hogy a gipsz is
belemenjen, de nem ment bele. Képtelenség volt átszuszakolni a karját a
kabátujjon, csillagokat látott, ha csak megpróbálta. Úgyhogy jobb karral
belebújt, a balra ráhajtotta a kabátot, aztán megpróbálta begombolni. Az
első gombot egyperces kínlódással már majdnem félig bedugta a gomblyukba,
míg Nat is kikecmergett a kocsiból és belebújt a kabátjába.
    -- Hagyd, majd én -- mondta és elkezdte begombolni neki. Sértetten tűrte,
kisbabának érezte magát, aki nem tud egyedül öltözni. -- Ne vágj pofákat. Ha
én ugrom az autó elé, most te gombolgatsz engem.
    -- De én ugrottam az autó elé -- felelte Sophie csöndesen.
    -- Ne szívd mellre. Hanem most mi legyen? Ha jó rokonaid meglátnak így,
körberepülik a tornyot rémültükben.
    Sophie végignézett magán. Egész normálisan néz ki. Jaj, persze, üresen
lóg a bal kabátujja, mintha karja nem is lenne. Mindegy, szívrohamot csak
nem kapnak.
    -- Várjanak -- mondta Frančois Charvel. -- Majd én odamegyek... felkészítem
őket... ne ijedjenek meg túlságosan.
    -- Kösz...
    Amikor Frančois Charvel a torony alá ért, tizenhárom ötvenöt volt.
Frančoise és Gaston éppen visszaindult a térre, korábban már jártak ott, de
Frančoise kijelentette, hogy mindjárt kilyukad a gyomra, beültek hát
valahova egy pár virslire. Boisrond-ék akkor parkoltak le, alig száz méterre
Sophie-tól, de nem vették észre. Megnézték az órát és sietve a torony felé
indultak. Sophie sápadtan nézte Jean-Pierre alakját, hátulról is megismerte.
    -- Ott mennek Martine-ék -- súgta.
    -- Meglepő. Találkozót beszéltünk meg velük, hát eljöttek.
    -- Igen, de...
    -- Inadba szállt a bátorságod, kispofám?
    Sophie bólintott.
    -- Előfordul. Majd meghívjuk őket egy hamburgerre, akkor nem téged
kajálnak meg.

    Először Frančois Charvel beszélt Gaston Moreau-val és Frančoise
Duprével, közben odaértek Boisrond-ék is és újra el kellett mondani mindent
elölről. Aztán mindenki egyszerre beszélt, mindenki másról, vagy inkább
ugyanarról másféleképpen, Frančois mentegetőzött, hogy akkor sajnos nem volt
ott, de azóta el se mozdul mellőle, és nagyon sajnálja, Martine majdnem
sírt, hetente hoznak az intenzívre ilyen gyerekeket, ha tudnák, milyen
kevesen hagyják el gyógyultan, egyáltalán élve a kórházat, Jean-Pierre
nyugtatta, nem volt még gyerek a világon, aki egyszer-kétszer őrültséget ne
csinálna, Sophie esetében ez már a sokadik, most legalább kicsit lehiggad,
Gaston azt morogta, legalább ebből majd tanul valamit, nehogy be kelljen
vallania, mennyire aggódik, Frančoise pedig hasztalanul próbálta túlkiabálni
a felnőtteket, de hát nincsen semmi baja, nézzék meg, él, egyben van, itt
jön.
    Pár lépéssel a kis csoport előtt Nat a háta mögé tolta Sophie-t, aztán
belépett Frančois Charvel mellé a körbe és várt egy percet. Amikor Martine
éppen levegőt vett, hirtelen megragadta a kezét.
    -- Nat Lamont.
    Martine úgy meglepődött, hogy elhallgatott, amitől elhallgatott
Jean-Pierre is, ettől az őt győzködő Frančois Charvel, majd Gaston és
Frančoise. Nagy csend lett.
    -- Nat Lamont, Nat Lamont, Nat Lamont -- rázott kezet a lány a többiekkel
is, akik csak meglepve pislogtak, valószínűleg egy se értette a nevét,
legfeljebb Frančoise Dupré, mert a gyerekeknek megvan az a képességük, hogy
felzaklatott lelkiállapotban is figyeljenek a hozzájuk szólókra. -- Önök
rendelték a csomagot?
    -- ?...
    -- Ó, igen, ezt hoztam, ni. -- Hátranyúlt és előhúzta Sophie-t, mint
nyulat a cilinderből. -- Kissé kicsorbult a nyele, de megragasztottuk,
egészben van. Ki írja alá a kézbesítőkönyvet?
    Azzal előrántott egy könyvet és sorban az orruk alá nyomta. De nem
nyitva, mint egy igazi kézbesítő, hanem becsukva, messziről olvasható volt a
szerző és a cím. Émile Ajar: _Előttem az élet._

> =======================================================
> Felado : Nagy Peter, Duesseldorf
> E-mail : 
> Temakor: Algeria: keresztul a Szaharan (III.) ( 249 sor )
> Idopont: Mon Apr  4 14:59:47 EDT 1994 OTTHONKA #139
> - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Kifejezetten borongos hagulatban erkeztem meg El Goleaba, 
ahol az elso es utolso elfogadhato algeriai hotelszobaban 
megszalhattam; talan annyi rontotta le a szinvonalat, hogy 
a szonyegen este egy vidam skorpiot talaltam.  
Tovabbkerekeztem talan hatvan km-t, de mar fel sem merult 
bennem, hogy ebben a legyengulessel jaro egeszsegi 
allapotban a teljes, 400 km-es utat meg tudnam tenni 
biciklivel a kovetkezo varosig, In Salah-ig.  Sikerult
stoppal athidalni ezt a szakaszt; nem kar erte:  vegtelen 
lapaly, apro, szurkes kaviccsal.

In Salah kulonos egy varoska.  Az utcakat elboritja a 
futohomok, a kozeli dunek feltartoztathatatlanul koltoznek 
be a varosba.  Talan meg nehany evtized, es a telepulest 
fel lehet majd adni.  Tekintettel az atmeno 
turistaforgalomra - amely viszont epp a tuareg-problema 
miatt szunetelt - In Salahban talalhato egy kemping is:  
egy valyogkeritessel elkeritett sivatagi telek, de legalabb 
viz van.  Ott osszeakadtam a masik harom vendeggel,
Koen-nal (ejtsd:  ku'n) es ket baszk piromanias orulttel.  
Koen, a flamand nyelvzseni, hatizsakkal jarta be Algeriat, 
a baszkok, akiknek majd osszes idegennyelv-tudasa egy 
francia 'merci!'-bol allt, ket megtermett enduroval
(terep-motorbicikli) dorogtek.  A ket baszk tenyleg orult 
volt.  Ott uldogeltunk ejszaka bekesen a tabortuznel, es 
teat iszogattunk, ok meg korulsettenkedtek kettonket a 
sotetben, eszrevetlenul egy szuk kort locsoltak korenk a 
tankbol leszivott benzinnel, majd egy ovatlan pillanatban
meggyujtottak.  "ETA!  ETA!"  - ordibaltak rohincselve, 
aztan egymast dobaltak mindenfele meggyujtott szemettel.

Masnap reggel pokoli rosszul voltam, alig talaltam a 
pedalokat. Korbevonszoltam magam a varoson, hogy valami 
ehetot talaljak, mig vegre kinkeservvel raakadtam egy 
peksegre, ahol kituno baguette-et sutottek - mint
a volt francia gyarmatokon mindenutt.  Hogy igy 
tovabbhaladni biciklivel nem tudok, az a napnal - annal a 
rohadeknal - is vilagosabb volt.  Persze ez a gondolat meg 
otthon sem igazan fordult meg a fejemben.  658 km-t uttalan
utakon megprobalni megtenni a sivatagban, egyedul, biztos 
vizlelohely nelkul, ez megszallottaknak valo vallalkozas.  
Olyanoknak, akik az utjukbol sportteljesitmenyt akarnak 
csinalni, vagy bekerulni a Rekordok Konyvebe, vagy csak 
mezeien el akarnak pusztulni.  (Megjegyzem, ezt az 
utvonalat mar tobben megtettek kerekparon.  Hogy hanyan 
*probaltak* es nem ertek oda, arrol nincsenek adataim.)  Az 
volt a tervem, hogy - europai gondolkodassal -
kimegyek a varoson kivulre, es ott probalok stoppolni.  
Harom dologgal nem szamoltam:  hogy itt maskent szokas 
stoppolni, nevezetesen *csak* benzinkutaknal vagy egyeb 
pihenohelyeken; hogy az erre a szakaszra indulo teherautok 
vagy egeszen kora hajnalban, vagy estefele indulnak, de 
sohasem delelott 10-11-kor; es hogy In Salah kornyeke egy 
pokolian forro pont a Szaharaban.  Uldogeltem ezen a tuzo 
napon a homokdunek kozott ket orat, es hiaba vartam valami 
arra jaro jarmure.  Visszatekertem a telepulesre, es
mire elertem a benzinkut (+ex-buszpalyaudvar) restijet, 
teljesen a padlon voltam.  Azt hiszem, begyujtottem a 
verhas melle meg egy jobbfajta hogutat is, es minden 
megmarado energiamat arra oszpontositottam, hogy csak el ne
ajuljak, cak azt ne, csak el ne veszitsem az eszmeletemet, 
mert akkor bucsut mondhatok a felszerelesemnek. Hervadoztam 
igy ket-harom orat, s kozben, ugy remlik, a latasom is 
fekete-feherbe ment at, es hiaba maradtam eszmeletemnel, az 
ules volt a maximum, amire meg erolkodve kepes voltam.
Tehat barki odajohetett volna, es kiszolgalhatta volna 
magat a csomagombol, meg sem tudtam volna szolalni.  
Estere, amikorra valahogy magamhoz tertem, valoban talaltam 
magamnak egy teherautosofort, aki hajlando volt -
termeszetesen nem ingyen, annyira azert nincs 
szo "stoppolasrol" - magaval vinni Tam-ig.

A kovetkezo ketnapos uton az egyebkent kukoricalisztet 
szalito teherauto - egy lepusztulofelben levo Daimler - 
haromszor mondta fel a szolgalatot. Mindharom alkalommal 
sztoikusan keszultem a szomjhalalra.  A sofor, egy 
alacsony, bajuszos, jokedelyu arab, ilyenkor  
elorebillentette a vezetofulket, es valtogatva hol egy 
komplikaltfogoval, hol pedig egy meretesebb franciakulccsal 
utotte a hibasnak velt alkatreszt.  "Meg tudja javitani, 
fonok ur?"  - kerdeztem aggodva.  "Bien sur...  insh'allah!"
("Termeszetesen...  ha Isten is ugy akarja!").  Amikor 
ennek ellenere mindmg beindult a szemlatomast onjavito 
teherauto (csokoltatom Daimler es Benz urakat), a pasas 
leborult a foldre, majd szemet forgatva, karjait az egre
razva tobbszor igy kialtott:  "Hamdullah!"  ("Dicsoseg az 
Urnak!") Engem meg a frasz tort ki.  Tam kozelebe keso este 
erkeztunk.  A sofor ragaszkodott hozza, hogy a varoson 
kivul rakjon ki, mert allami jarmuvel leven tilosban
jart, amikor stoppost szallitott, es nem akart megbukni.  
En viszont, aki fizettem az utert, es tudtam Tamanrasset 
nagyon rossz hirerol, ahhoz ragaszkodtam, hogy legalabb a 
varos szeleig egyutt haladjunk, aztan mehet a dolgara.  Igy 
adodott, hogy nehany kosza jarokelo megutkozve 
megbamulhatta, amint egy logo nyelvu, fujtato biciklista 
teker mint az orult a varos iranyaba, es egy bohom nagy 
potkocsis kamion settenkedik kozvetlenul mogotte a teritoi 
ejszakaban.

A tam-i kempingben ismet talalkoztam a Koen-nal, a 
belgaval.  Egyutt serenykedtunk, hogy valami 
szallitoeszkozt talaljunk a nigeri 
tovabbutazashoz.  "Uzletembereket" latogattunk meg 
Tamanrasset nigeri gettojaban, ahol igazi jo fekete-afrikai 
korulmenyek uralkodnak. Szemetdombokon bukdacsoltunk 
keresztul, valyogkunyhokba ultunk be "targyalni", es ott 
tamadt eloszor az az erzesem, hogy mindez nem is egeszen
velem tortenik; hiszen ilyen nyomort, ennyi mocskot, a 
foldon es falakon helyenkent elo premkent nyuzsgo legyeket 
en is csak filmen vagy konyvben tudtam eddig elkepzelni.  
A "kulisszak" - nem azok!  - nehany het elteltevel
annyira megszokotta valtak szamomra, hogy mar fel se 
tuntek.  De itt meg irracionalis volt a kunyhok kozott 
revetegen koszalo, felpuffedt hasu fekete gyerekek es az 
asszonyokkal a huvos arnyekban egyutt szunyokalo kecskek 
latvanya.

A nigeri konzulatus egyebkent megerositette azt a hirt, 
hogy turistajarmuvek nem juthatnak at a hataron; azonban 
ezt annyival egeszitettek ki, hogy *nem* turistajarmuveken 
utazo turistaknak legalabbis *lehet* eselyuk az atjutasra.
Kutatasaink eredmenyekent talaltunk egy algeriai 
teherautot, amely szaritott datolyat volt hivatva 
szallitani Nigerbe, es emellett nehany utast is
magaval vitt.  Hosszas alkudozas utan felszalltunk 
mindketten, es kezdetet vette egy haromnapos kejutazas, a 
fedelzeten nehany Mali-belivel, egy marokkoival, egy 
gabunival, egy belgaval es szereny szemelyemmel.  Nem
mondom:  jobb volt, mint tekerni...  Szerencsere meg 
Tamanrassetben vettem egy negymeteres cheche-t 
(e.:  "ses"), egy gezszeru, nagyon vekony es nagyon
konnyu feher anyagot, ami a helybeliektol ellesett modon a 
fej es nyak kore tekerve az egyetlen hathatos vedelmet 
nyujtja a teritoi nap es a szallongo homok ellen.  Harom 
napon keresztul a platon, az arnyek legcsekelyebb nyoma
nelkul, es a gyakori hatszel miatt altalaban kavargo homok- 
es diesel-kipufogo-felhoben, ez egyedi elmeny volt.

A nigeri hatar, Assamakka harminc km-re fekszik az algeriai 
kilepesi ponttol, s a ketto kozott senki foldje, csak 
homok.  Maga a hatar egy hat-het kunyhobol allo minifalu a 
leheto legnagyobb semmi kellos kozepen, minden elkezelheto 
iranyban tobb szaz km-re a legkozelebbi valos lakott
telepulestol.  A vilag legmocskosabb pontja.  Ehhez kepest 
a tam-i getto svajci gyogyszanatorium volt.  Az a harminc 
katona, akiknel lepusztultabb, rongyosabb es mocskosabb 
egyenruhasokat talan csak joval kesobb Zaire-ban lattam, 
akiknel viszont ocsmanyabb modoru, fellengzosebb es aljasabb
alakokat a fold meg nem hordott a hatan, mind szemlatomast 
ugyanahhoz a nigeri torzshoz tartozott.  Ezt onnan 
gondolom, hogy mindnek ugyanolyan torzsi vagasok 
diszitettek az arcat:  mindket szajsarokbol kiindulva a
teljes arcot legyezoszeruen beborito 20-30 vagas, az elso 
felkorivben a szemoldok iranyaban, az utolsok egyike le az 
all fele iranyulva.  (Engem ez a mintazat tavolrol a macska 
bajuszara emlekeztetett.)  A katonak hatan, vallan, a mar 
ismert legy-bunda.

Ha eddig nem ismertem volna, hat itt hamar 
megismerkedhettem a "cadeau" (e.: "kado'", "ajandek") szo 
jelentesevel.  Cadeau nelkul nem mozdul semmi.
Egyebkent cadeau-val sem.  Hozzateszem, engem majdnem 
atengedtek mar, de Koen olyan eredmenyesen targyalt veluk, 
hogy vegul is mindketten maradtunk a hataron, a teherautot 
tovabbzavartak, az utleveleinket pedig elvettek.  Ket
napon keresztul satoroztunk a falu mellett, es probaltuk 
jobb belatasra birni az osszes fonokot.  Valamit valahol 
rosszul csinaltunk, talan megsertodhettek egy vesztegetesi 
kiserletnel, mert a harmadik nap reggelen megallt satraink 
mellett egy nyitott dzsip vagy ot fegyveres katonaval, s
vezetojuk tomoren kozolte velunk, hogy azonnal szalljunk 
fel, visszatoloncolnak bennunket Algeriaba.  Elegge be 
lehettek gazolva a katonak a dzsipen, mert ezen a 
vegigszaguldott harminc km-en folyamatosan tuzkesz
helyzetben tartottak a csuzliaikat, de lehet, hogy csak 
tobbet tudtak mint mi.  A baj nem jar egyedul:  ahogy 
visszaerkeztunk a tulso oldalra, megint az ajulas 
kornyekezett, ugyhogy alig tudtam bevonszolni magam a 
hataratkelo epuletebe, ahol is osszecsuklottam es elkezdtem 
hallucinalni.  Szerencsere Koen kitoltotte az en lapomat is 
es megmutatta helyettem az utlevelemet. A  borostas, orokos 
bagoragastol rothadozo fogu, papucsban csoszogo, tetulassu
vamtisztviselo ovatosan erdeklodott, hogy nem volnanak-e 
pornoujsagjaink szamara.  Ezen rohogni kene, ha nem volna 
ilyen szomoru.  Aztan kizavartak bennunket az epuletbol, ki 
a napra, hogy menjunk dolgunkra.  Marmint a sivatag kellos 
de kozepen, csuhajja.  A gondviseles odakuldott egy 
teherautot, amely ment visszafele Tamanrassetbe; eleg rossz 
pozicionk volt az alkuhoz, es ennek megfeleloen alakult az 
ar is.  Viszont a teherauto platojat csak egy kecskevel es 
nehany doboz festekkel kellett megosztanunk, a 
vezetofulkeben kucorgott meg vagy harom arab meg a vezeto, 
es igy szaguldottunk mint a vadallat.  En magas lazzal es 
meg mindig hangokat es kepeket hallucinalva, Koen 
egykedvuen, a tul rovid madzagra kotott kecske 
ketsegbeesetten sikongatva, de mindharman (plusz a bicikli) 
harminc-negyven centis (!)  amplitudoval pattogva a 
platon.  Ejszakara szerencsere megalltunk "pihenni".  
Masnap haladtunk meg egy keveset, aztan leallt a motor.  
Valamit piszmogtak az uzemanyagvezetekkel, de mivel se az 
aku nem mukodott, se uzemi nyomas nem volt, lehetetlen volt 
beinditani.  Senki sem izgatta magat, minek is.  Majd segit 
Allah.  Ugyhogy vartunk, es fekudtunk a teherauto alatt.  A 
viz egyebkent fogyoban volt, es az elelmiszert is csak
azok a kekszek kepviseltek, amelyeket mi ketten cipeltunk 
magunkkal mar Tam ota:  ez utobbira most rakapott a 
tarsasag.  Aztan estefele megjott egy teherauto az 
ellenkezo iranybol, de a rajta ulok szinten nem tudtak
megjavitani a mienket, ugyhogy maradt a tovabbi 
kenyszerpiheno.  (Allah halogat.)  Keso este elokapartam a 
biciklimet, beolajoztam a lancot, es felraktam ra minden 
csomagot.  Meg napkelte elott bevettem egy lazcsillapitot 
es nehany Imodiumot a verhas tuneti kezelesere, egy
allatbarati gesztussal kibogoztam a kecske nyakan a 
madzagot, amire a lelketlen dog habozas nelkul a 
matracomhoz ugetett es azt vegigvizelte, majd kozoltem a 
vezetovel, hogy akkor en most elpalyazok.  A rohadek 
mindennek ellenere elvette tolem a teljes viteldijat.  
Sebaj, ettol a ponttol kezdve legalabbis mar nem lehetett 
eltevedni, utburkolat ugyan nem volt, de az utat
ki lehetett venni, es hetven km mulva valoban vissza is 
erkeztem Tamanrassetbe.  A megfelelo adrenalinellatasrol 
meg az gondoskodott, hogy az ut felenel utolert ket 
teherauto, amelyek kozul a masodik termeszetesen az
*enyem* volt, de persze nem allt meg, hogy folvegyen.

Tam-ban nekikeszultunk az uj nekifutasnak.  Valaki azt 
allitotta, hogy a mali-nigeri hatart at lehet lepni; tehat 
szerezzunk egy fuvart Mali fele Gao-ba, es minden menni 
fog.  Csak ra kell nezni a terkepre hogy nyilvanvalova 
valjon:  a Tam-Gao (1100km) utvonalhoz kepest a Tam-Agadez
(Niger, 840km) utvonal egy szuperluxus-highway-en vezet 
keresztul. Szerencsere osszeakadtunk Guy-jal, a frankofon 
svajcival, aki alig ket honapja ment ezen az utvonalon 
ugyanigy, s o elmeselte, hogy kishijan mindnyajan 
odavesztek a teherauto tobbszori meghibasodasa es a teljes
inkompetencia miatt.

A kovetkezo ket napban remalomszeru kuzdelem indult meg egy 
repulojegy megszerzeseert.  Ugyan mint lathato, nem alltak 
tul fenyesen a dolgaim, megis eszemben sem volt foladni az 
utazast, ezert elhataroztam, hogy elrepulok Niamey-ba, 
Niger fovarosaba.  Ez nincs is olyan messze Tam-tol,
kb.  1100 km legvonalban.  Csakhogy nincs kozvetlen jarat, 
el kell eloszor repulni vissza Algirba (fel eszaknak), es 
onnan Niamey-ba (le megint delre), ami 1600+2700=4300km 
legiut.  Megjegyzendo, hogy mindez csak azert a csacska
kb.  250km-ert, amennyi le van zarva Niger eszaki reszen.  
Megszereztem a jegyeket, es meg sikerult is felkunyeralnom 
magamat egy korabbi jaratra.  A tam-i repter kifejezetten 
bunko es rosszindulatu rendorei, akik *minden* utas 
csomagjat felforgattak es kiborogattak, meghokkenten 
neztek, ahogy udvozult mosollyal betoltam kozejuk egyre 
megviseltebben kinezo kerekparomat, minddel azonnal 
lekezeltem, "Ca va, monsieurs?  Et la famille? Et la 
sante?  Et les enfants?"  - "Ez orult!"  - gondolhattak, es 
anelkul atengedtek, hogy akar a papirjaimat megneztek 
volna.  A Boeing 737-esen az egyik oldalamon egy indigokek 
burnuszos tuareg ult terdei kozt egy fiatal kecskegidaval, 
a masik oldalon egy hasonlokepp nomadkinezetu vekonyka srac
egy termetes kakassal az oleben.  De az ilyesmin itt nem 
szokas meglepodni.

Algirba mar sotetben erkeztunk.  Az eso zuhogott, es nagyon 
hideg volt - legalabbis en nagyon faztam a szaharai hoseg 
utan.  Aludni viszont kell valahol, tehat "minden mindegy" 
alapon felultem az egyebkent sertetlenul megerkezett 
biciklimre, es bekerekeztem a husz km-re levo varosba.
Kellemetlen meglepetes:  ugyan meg csak este 10 volt, az 
utcakon sehol egy lelek - talan mert zuhog az eso?  -, 
legalabbis sehol egy *civil*, csak katonak, 
geppisztolyokkal es geppuskakkal, dzsipekkel es pancelozott
jarganyokkal, fegyveresek majd minden utcasarkon.  Csodak 
csodajara mindenki beken hagyott.  Igazan kellemetlen az 
volt, amikor kiderult, hogy egyetlen szalloba se engednek 
be, se kicsibe, se nagyba.  Az ajtok mindenutt bezarva,
es ahol latni is lehetett valakit a recepcion, az is 
integetett, hogy "tunes!".  Igy hat odakerekeztem egy 
rendorhoz, es megkerdeztem, szerinte mit tegyek.  
Tanacstalan volt.  Erre betertem egy rendororszobara, es
megprobaltam ravenni az ott posztolo, meglepett ort, hogy 
hadd aludjak esetleg ott.  Ebbe nem akart belemenni, de 
eljott velem a legkozelebbi hotelig ("Royal", ha jol 
emlekszem), es nem tudom mit mondhatott a recepciosnak, de 
az annyira szivelyes lett velem, hogy az elmondhatatlan.
Azert talan megis jobb lett volna az orszoba.  A "Royal" 
szobaja egy kb. 3x3m-es ablaktalan(!)  cella volt, WC (ha 
Algeriaban ilyesmirol egyaltalan beszelhetunk) es mosdo 
nelkul, mocskos falak, a sarokban sitt, a repedesekben 
gyanus mozgolodasok, rozoga vasagy es legalabb haromezerszer
mosas nelkul hasznalt agynemu egy olyan pokroccal, hogy 
megerinteni sem mertem.  Ehhez kepest Rejto Jeno tiszta 
idilleket irt le.  Leteritettem a satoralatetemet a foldre, 
arra a sajat matracomat, es termeszetesen halozsakban 
aludtam, bar a gyomrom kavargott attol a fortelmes 
urulekbuztol, ami a folyosorol aramlott be az ajto alatt.  
En nem tudom...  van ezeknek az araboknak orruk 
egyaltalan?  (Viszont legalabb az eso nem esett be.)

Masnap atfaztam-ataztam egy teljes napot, dideregve 
toporogtam a repter varoterme elott, ahova az Air France 
elleni merenylet ota senkit be nem engednek, csak 
negyedoraval az indulas elott.  Valahogy eljott ez a 
pillanat is, s en dzsigolokent betancoltam a biztonsagiak 
koze, ahol a Tam-ban mar begyakorolt modszert teljes 
sikerrel ujra bevetettem.  Akar egy atombombat is 
folvihettem volna a fedelzetre.  A gepre utolsokent 
szalltam fol, igy abban az oromben lehetett meg reszem, 
hogy megfigyelhettem, amint a rakodomunkasok a nyers ero 
taktikajat alkalmazva igyekeznek rugasokkal es utlegekkel 
atpasszirozni kerekparomat a 737-es nemikepp szuk 
rakodonyilasan. Siman tuluvoltottem a mar jaro 
hajtomuveket, es kezzel labbal mutogattam, hogy forditsak.  
*Ugy* befert.
En pedig vegre-valahara elhagytam Algeriat, es utban voltam 
Niger fele.


(folyt. kov.: "Niger es Nigeria: a Sahel-zona Coca Cola-
val")

Sziasztok!

>Felado :  [Hungary]
>Temakor: lombikbebi? ( 10 sor )

Rita, szerintem keressetek fol a Kaali Intezetet. Telefonon kell idopontot
kerni. A kezeles koltsege sok mindentol fugg.

Udv, Odette